Böjte Csaba az árvák atyja. Ma már közel 1500 árva, félárva, illetve családi fészekből kihullott gyermek felkarolását, nevelését vállalja munkatársaival együtt Déván, Szászvárosban, Kolozsváron, Szovátán, Petrozsényben, Kovásznán, Nagyszalontán, Torockón, Gyulafehérváron stb.
Böjte Csabát választotta a „Haza Emberének" tagjai közül a Százak Tanácsa. A szervezet elnöke, Fekete Gyula író, méltatásában elmondta: Csaba testvér pusztán életútja miatt is megérdemelné a kitüntetést, ám a szerzetes olyan „katalizátora" lett a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak, hogy minden befogadott gyermekből csak a bennük rejlő jót csalogatta elő.
Csaba atya szavai:
Lassan 15 éves dévai gyermekvédelmi tevékenységem során Isten nagyon sok kedves gyermekkel, munkatárssal, jótevővel ajándékozott meg. Nincs két egyforma ember, gyermek, mindegyik Isten áldása, ajándéka. Az évek alatt voltak megrendítően szép percek, de csontig vágó nehéz pillanatok is. Megtapasztaltam Isten kézzel érinthető közelségét, de a marék porból született lényem behatároló korlátait is. Szívemben mérhetetlen az öröm, amiért az Úr bevont ebbe a csodálatosan szép »kalandba«, és megengedte, hogy nem a test és a vér kívánságából, hanem az ő szent akaratából én is, akárcsak Szent József, életet hordozó apa, atya lehettem.
Szeretném a magyarság figyelmét az élet felé fordítani. A gyermeki élet pedig maga a csoda. Minden gyermek üzenet az emberiség számára: Isten szeret bennünket. Gyermeket nevelni - Istennel való találkozás. Jézus azt mondta: aki egyetlent is befogad a legkisebbek közül, engem fogad be.
Csaba testvér hite példaértékű!Isten éltesse és segítse továbbra is!
"Aki nem hisz abban,hogy mennyi jó ember van,az kezdjen el valami jót tenni,és meglátja milyen sokan odaállnak mellé"(Csaba t.)
-----------------------------------------------------------------------------------
Böjte Csaba az árvák atyja. Ma már közel 1500 árva, félárva, illetve családi fészekből kihullott gyermek felkarolását, nevelését vállalja munkatársaival együtt Déván, Szászvárosban, Kolozsváron, Szovátán, Petrozsényben, Kovásznán, Nagyszalontán, Torockón, Gyulafehérváron stb. Az alábbi beszélgetés 2003. május 7-én készült vele Budapesten. Évek során a gyermekek és a munkatársak létszáma növekedett, ám Csaba atya gondolatai ma is aktuálisak. Ezért 50. születésnapja alkalmából ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Őt.
„Lassan 15 éves dévai gyermekvédelmi tevékenységem során Isten nagyon sok kedves gyermekkel, munkatárssal, jótevővel ajándékozott meg. Nincs két egyforma ember, gyermek, mindegyik Isten áldása, ajándéka. Az évek alatt voltak megrendítően szép percek, de csontig vágó nehéz pillanatok is. Megtapasztaltam Isten kézzel érinthető közelségét, de a marék porból született lényem behatároló korlátait is. Szívemben mérhetetlen az öröm, amiért az Úr bevont ebbe a csodálatosan szép »kalandba«, és megengedte, hogy nem a test és a vér kívánságából, hanem az ő szent akaratából én is, akárcsak Szent József, életet hordozó apa, atya lehettem.”
„A Szent Ferenc Alapítvány keretében nagyon sokan szövetséget kötöttünk szeretetből, bizalommal az élet szolgálatára. Alapítványunkat 1993-ban hoztuk létre Erdélyben, 2002-ben Magyarországon. Isten kegyelmét szüntelenül érezzük, mert újabb és újabb feladatot bízott ránk, és mindig küldött társakat, anyagi segítséget is, hogy az élet szolgálatát eredményesen tudjuk végezni. Jelenleg közel másfél ezer gyermeket nevelünk negyven helységben, szeretettel. Azt szeretnénk, ha a bajba jutott és tőlünk segítséget kérő gyermekek, fiatalok, szépen kibontakoznának, felnőnének, hogy felelős apák, anyák, becsületes állampolgárok, jókedvű, életerős, Istent és embert szerető, tisztelő felnőttek legyenek, akik akár „a jég hátán” is megállják a helyüket, eltartják családjukat."”
– Magyarországi bemutatkozásuk során egy napot önökkel töltöttem Gödöllőn. Ezek a gyermekek testileg-lelkileg egészségesek. A szeretet csodára képes?!
– Örvendek, ha így látja. Csodálom, Isten milyen jó minőségű embereket teremtett. Szilágyi Domokos költő ezt így fogalmazta meg: „Mennyi mindent kibír a nyavalyás”. Pedig sok nehézségen estek át ezek a gyermekek. Hiszem: arra születtünk, hogy épek, egészséges, boldogok legyünk ezen a földön.
– Csaba atya, egy évtizedes szeretet-gyakorlás és átadás után, hogyan látja: szeretetre csak szeretettel válaszolhatunk?
– Tegnap prédikáltam az emmausi tanítványokról. Milyen csodálatos Jézus gesztusa, aki az elszomorodott, elcsüggedt, elbátortalanodott tanítványok után siet, akik épp ott akarják hagyni az egész ügyet. Jézus utánuk megy és beszélget velük: nyugtatja, bíztatja, bátorítja őket. Isten ezt ma is megteszi újból és újból az emberiséggel. És mi is ezt kell tegyük. Az emberek útközben elfáradnak, elcsüggednek, reménytelenné válnak, de ha Jézus Krisztus szellemével – sokszor vérző szívvel –, melléjük szegődünk, segíthetünk, hogy talpraálljanak és erőt merítsenek.
– Csaba testvér! – így szólítják önt az árvák. Beszéljünk az első pillanatról! Meglátott az utcán egy csellengő gyermeket és úgy érezte, segítenie kell?
– Isten szerencsére nagy szívet teremtett belém, mindig vonzódtam a kisebb, az elesettebb felé. A ferencesek magukat kisebb testvérnek tartják. A világ kisebb testvérei akarnak lenni. Ennek jelentése: a kicsinyeket, az elesetteket támogatjuk és szeretjük. Hiszem, hogy ezen a földön a legnagyobb érték az élet. Mélyen megrendített, amikor tudatosult bennem: Kétezer évvel ezelőtt – hatalmi szóra – kioltják a gyermekek életét Betlehemben. Szent József választhatott hivatása, karrierje, barátai, az egész életformája és a Kis Jézus között. Szent József – bár nem övé vér szerint a Kis Jézus –, mégis az élet, a gyermek mellett döntött. Az egyetlen helyes döntést hozta meg. Ma is, aki nem az élet mellett dönt, nem a szeretet mellett dönt, nem a gyermekek mellett dönt, lehet, hogy nagyon gazdag lesz, de boldog soha.
– Csaba atya átélhette-e gyermekkorában a teljes családi együttlét örömét?
– Sajnos, nem. Édesapámat politikai okok miatt börtönbe zárták. Rólam csak úgy szerezhetett tudomást, hogy édesanyám három év múlva elküldte neki a kis, kék színű papucsomat a csomagban. Apám ekkor felujjongott: Hűha, fiam van! „Madárnyelven” tudta meg, hogy élek. Kiszabadulása után – a börtönben többször megverték és a hasnyálmirigye kifakadt –, másfél hónap múlva meghalt.
– Megrázó történet. Miért került édesapja börtönbe?
– 1956 után költeményeket írt. Egyik versében térről, farkasüvöltésről, és a közelgő tavaszról írt. Ezt „a rendszer elleni izgatásnak” minősítették a kommunisták. Emiatt kapott 7 évet, melyből 4 és fél esztendőt leült.
– Ezek szerint Csaba atyát egyedül nevelte az édesanyja.
– Igen. Ő nevelt, a nagyszüleimmel együtt, nagy szeretetben.
– E drámai körülmény között született-e testvére?
– Igen. Édesapám – nagyon tisztelem őket, mert nagyon kevés idő adatott nekik, hogy szeressék egymást –, miután kiszabadult a börtönből, a rövid másfél hónap alatt fogant meg a hugom, aki apám halála után nyolc hónappal született.
– Hogyan érlelődött önben a gondolat, hogy pap lesz?
– Nekem nagyon fájt mindaz, ami Romániában történt a kommunista időkben. Egyfelől láttam azt a mérhetetlen rombolást, melynek annyi áldozata volt. Az egész rendszer: a kollektivizálás, az államosítás, a börtönbe zárások, nem vitték előbbre a világot. A kommunizmus nagy kitérő volt. A nyolcvanas évek elején, nem láttam más lehetőséget a világ megváltoztatására, mint, hogy tanuljak, pap legyek, és szolgáljam Istent. Ezáltal mosolyt hozhassak a földre.
– Tudomásom szerint Csaba atyát titokban szentelték pappá...
– A kommunista időkben, ha valaki templom körüli körökben mozgott, előbb-utóbb zaklatni kezdték. Én is jártam ifjúsági találkozókra, amikor házkutatást tartottak nálunk. Szegény anyám nagyon megijedt, mert apámat egy házkutatás alkalmával vitték el. Amikor a Teológiára jelentkeztem, azzal kerestek meg, kizárnak a pártból. Mondtam nekik, nem vagyok párttag. Erre azt válaszolták: akkor kizárnak a KISZ-ből. Mondtam nekik, KISZ-tag sem vagyok. Próbáltak megfélemlíteni, de a püspökség felvett Gyulafehérvárra, és rendes körülmények között végeztem el a teológiát. A ferences rendbe titokban jelentkeztem 1982-ben, s erről a döntésemről csak a lelkivezetőm, az érsek, és a provinciális tudott. Ekkor már készültem a szerzetesi életre.
– Édesanyja örült-e, hogy Csaba atya a papi hivatást választotta?
– Azt hiszem, inkább féltett, nehogy apám sorsára jussak. Meg attól is tartott, vajon megállom-e a helyem? Szerencsére elmondhatom: édesanyám még él és az egyik legkedvesebb munkatársam.
– Csaba testvér 374 (ma már 1500 szerk. megj.) gyermek nevelését, gondozását vállalta. Milyen körülmények közül kerültek ezek a fiatalok a dévai Magyarok Nagyasszonya Kollégiumba?
– Mindegyikük sorsa más. De nekem természetes: ha valaki bekopog és segítséget kér, nyitott ajtóra talál. Általában, ha a plébánosok, vagy az emberek látnak kószáló, csellengő gyermekeket, szólnak. Egyik gyermekünk például kiszökött otthonról. Az anyukája bezárta a házba. A kicsi, négy éves kislány nagyon félt, mert egerek futkostak a lakásban. Kiugrott az ablakon, s kószálása közben találtak rá. Három hét múlva került elő az édesanyja, s miután látta, hogy jó helyen van nálunk, ránk bízta a nevelését. Szeretném hangsúlyozni: igazából én csak „családfenntartó” vagyok. Egy-egy nevelő mellé kerül nyolc-tíz gyermek, így működik nálunk a „család”. Persze, az én nyakamba is felülnek a gyermekek, de valójában egy-egy „szociális család” gondozza őket.
– Mennyire sérültek ezek a gyermekek, amikor odakerülnek a dévai kollégiumba?
– Mindig mondogatom nekik: ne nézegessenek vissza! Kell látniuk maguk előtt a célt, amely felé haladnak. A gyermek, ha sokat néz visszafelé és számbaveszi a bántásokat, veréseket, rúgásokat, vagy a megerőszakolását, menthetetlenül összecsap feje fölött a hullám. Fontos, hogy lásson maga előtt célt és azt próbálja megvalósítani. Ez a gyógyulás legjobb módja.
– És a sok-sok szeretet, amit kapnak a Kollégiumban.
– Igen, ez nagyon fontos. Érezze, hogy szeretik, értékelik, hogy ő is képes valamire. Hogy például ennyien megtapsolják Budapesten, Gödöllőn vagy Győrben. Ez mind gyógyít és erőt ad nekik álmaik szövögetésében.
– Papi jelmondatában Csaba atya hivatása világosan kirajzolódik, holott szolgálata kezdetén nem tudhatta: Isten ennyi teremtményét bízza majd gondoskodó szeretetére. Nem csodálatos ez a Gondviselés?
– Gyermekkoromban mindig arra vágytam, olyan házam legyen, ahová bárki bekopoghat. És ha bajban van, otthonra találjon. Fontos tudni: a gyermekek mellett befogadtam 80 fiatalt (mára ez a szám is sokkal nagyobb – szerk. megj.)) is, akik nevelik őket. Sokan munkanélküliek voltak, mások különféle gondokkal küszködtek. A Vatikáni Zsinat egyik gondolatát választottam papi jelmondatommá, mely így hangzik: „Isten azt akarja: az emberiség egy nagy családot alkosson és mindannyian egymásnak testvérei legyünk.”
Frigyesy Ágnes
Fotók: Farkasné Márton Katalin
erdely.ma
--------------------------------------------------------------------------------
Aki a mozaik darabjait keresi
Ablonczy Bálint | 2009. január 24.
Ma ötven éves Böjte Csaba ferences szerzetes. Választották már meg az év emberének, lelkigyakorlatok, prédikációit százait tartja évente, többezer csellengő, félárva, árva gyermeket nevelnek segítői tizenhat intézményben Erdélyben, de a magyarországi, csobánkai otthonban is. Filmet forgattak, könyveket, újságcikkek százait írták róla. Valami ilyesmi szerepelhetne egy róla szóló villámportréban - korunk szellemének megfelelően eredményközpontúan.
Én most inkább a kevésbé megfoghatóra figyelnék: ha Böjte Csabára gondolunk, a szeretetről kell írni. Nagyon kevés más embert ismerek, akiből ennyire feltétel és megakadás nélkül, minden pillanatban árad a szeretet felebarátai felé - legyen szó árva cigánygyerekről, magyarországi újságíróról, román falusi asszonyról.
A félszázados ferences szerzetes élő cáfolata kifogásainknak, amelyekkel mindennapi szeretetlenségünket indokoljuk. Pályáját már követem egy ideje, mindent elolvasok róla, egyszer még személyesen is találkoztam vele. De lényét igazán nem médiaszerepléseiből, hanem az újraolvasott Korintusiaknak írt leveléből értettem meg: a szeretet "nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt." (1Kor. 13,5.)
Böjte Csabát soha nem hallottam amiatt gyűlölködni, mert édesapja fiatalon elhunyt a román kommunista diktatúra börtönében politikai fogolyként szerzett betegségében. "Kisebb testvérként" jegyzett leveleiből soha nem magáról, mindig másokról beszél: másoknak kér, másokért imádkozik. "Én hiszem, hogy Isten jó világot teremtett: ha megengedi, hogy szomjasak legyünk, akkor kutat is teremtett. Ez olyan, mint egy óriási kirakós játék, csak meg kell keresni a darabokat, akkor összeáll" - nyilatkozta egyszer.
Szerencsések vagyunk, hogy Böjte Csabához hasonló emberek segítenek nekünk a kirakós darabjait összeilleszteni.
Nem hiszem, hogy nekünk még több autóra, és csillogó- villogó ruhára, lim-lomra, elektromos kütyüre lenne szükségünk. Jó lenne most egy csendes, visszafogott séta. Úgy gondolom, hogy mindannyian arra vágyunk, amit a betlehemi barlang jelképez, arra amit a Mária karjaiban simuló kisgyermek mosolya jelent: Biztonság, szeretet, egymást átkaroló jóságra van